Lisszabonba vonattal mentünk végül. Már csak egyetlen járat létezett egész Európában, de az 12 kilométer hosszú vonat volt. Igazából egyszerű mázlink volt, hogy elkaptuk. Pont akkor értünk Canet-ba, amikor átment rajta a vonat. Nem kellett rá semmilyen jegy, ingyen lehetett utazni rajta. Hogy miből tartotta fenn magát? Fogalmam sincs, talán adományokból, és önkéntesekből. Elvégre ez maradt az egyetlen tömegközlekedési eszköz a kontinensen, ami még működött...ez biztos sokaknak számít valamit. Nekünk csak jelentkeznünk kellett rá a Neten, és valahol szorítottak nekünk helyet, igaz, nem volt tele egyáltalán. Azt mondták, hogy a lehető legkevesebb szükséges helyet foglaljuk el, mert bárhol lehetnek túlélők, vagy vándorok. “Ez a legkevesebb…” gondoltam. Canet amúgy egy Dél-francia városka a Pireneusokhoz közel, ezért megy erre a vonat. Jó vasutas városhoz hűen, ez is tele volt fújva mindenféle mondatokkal. Egyet innen is eltettem örökre magamnak: “csak a hegyek nem találkoznak egymással”.

A vonat amúgy nem csak nagyon hosszú volt, de széles is. Ennek úgy tűnt össz-vissz praktikus okai vannak, ugyanis középen folyamatosan ment egy kétsávos mozgópadló. Bár már olvastam róla, vicces volt élőben is látni. Végül is, ha van egy 12 kilométeres vonatod, csak nem várod el, hogy mindenki elsétáljon az ülőhelyéig. Máténak nagyon tetszett, hangosan felkacagott amikor már 3 perce álltunk rajta. Benedekkel összenéztünk, és nekünk is nevetni kellett.

A vonat nem ment valami gyorsan, úgyhogy kábé 2 napig utaztunk, mire elértünk Lisszabonba. A kényelem miatt az idő hamar elszállt. Egészen elszoktunk a sétálástól, mikor leszálltunk.
Az út utolsó pár órájában egy verset mormoltam magamban, amit még kiskoromban altatónak mesélt nagymama. Nem tudom, hogy jutott eszembe, talán a biztonság miatt kiengedtem. Csak most esett le, hogy a vers nem is igazán altató.

alvóházakat márványoz a hold,
még nyitva maradt itt-ott egy bolt,
de lassan zárnak, úgyhogy asszem megyek.
nem várhatom, hogy én is Isten legyek.
maradok emberhúsba vetett
hitvány szerzet.

alázatom nem mérhető földi nyelven,
nem is érti senki földi


Lisszabon virágzott, telis-tele volt emberekkel. Az épületek romosak voltak, inkább sok sátor és különböző kisebb építmények voltak a tereken és utcákon. Bár nem egyszer láttunk csak ágyakat a semmi alatt. Minden helyet kihasználtak, de mégsem éreztük magunkat tömegnyomorban, valami kozmikus béke volt jelen a városban. Az itteniek folyton a szerelemről énekeltek. De Ez nem az a fajta szerelem volt, amit mi ismertünk otthon. (Otthon… milyen rég is gondoltam rá, na mindegy.) Szóval az itteni szerelem más volt, itt teljes volt. Nem a beteljesített értelemben, sokkal inkább úgy, ahogyan teljes egy leélt élet minden szarral együtt. Az elvágyódás ugyanolyan részét képezte, mint a megérkezés. A megterített vacsora ugyanarra az elfogadásra hívott, mint amikor nem jön meg a vendég. Letargikus volt, elkeseredett, de mégis békés és törődő. Sokszor éjszakánként felrémlett egy dal, amit az első itteni esténken hallottam egy kóborlásom alatt. Tábortüzek között sétáltam, próbálva megtalálni azt a hangulatot, ami a legjobban kifejez magamnak. Milyen érdekes.. legtöbbször bele sem gondolok, hogy a külvilág nélkül nem tudnék magammal beszélgetni. A környezet ezen az estén is tudott mutatni nekem egy helyet, ahol megtalálhatom magamban a következő lépcsőt. Már nem is lepett meg, csak örültem. Bizalmamat teljesen átadtam a keletkezésnek...

(nao vou nao amor)

A Béke Favelája, így hívták a várost a helyiek, akik már azelőtt is itt laktak, hogy a végső zarándokhellyé nem nyilvánították Lisszabont. Az egyetlen helység volt, amit az Angyal is elismert, és nyugalomban hagyott nekünk. Nem tudjuk miért, de az ige szerint az Óceánhoz volt köze.
Sok időt töltöttünk itt, nem tudtunk már hova menni. Máté összeházasodott egy gyönyörű dél-amerikai nővel, aki még kiskorában került Európába. A szüleivel együtt menekültek ide, valószínűleg a kezdetek kezdetén, de a lány nem emlékezett sokra azokból az időkből. Renának hívták, és jóban volt a felhőkkel. Gyakran nézte őket, és figyelte az időjárást. Azt mondta a madarak legendája miatt, amikről még piciként a nagymamája mesélt sokat. A legenda szerint régen a madarak tanították repülni az embereket, aztán egy ember túl mohó volt, és túl akarta szárnyalni a mestereit, ezért feltalálta a motoros repülést. A madarak erre megharagudtak, és soha többé nem mentették meg a zuhanó embereket. Nem nagyon értettem a tanulságot, de Rena igen. Elmesélte, hogy a szülei pont így haltak meg. Visszarepültek megnézni az Angyal szívét, de nem tudták, hogy ott nem működik semmilyen gép, azóta nem jöttek vissza.

Szomorú történet.. most is libabőrös leszek, ahogy belegondolok. Máté mindig azt mondja, hogy ne agyaljak túl sokat rajta, mert nincs válasz. Én őszintén nem tudom, mert az Angyal szívétől azóta sem jött vissza senki. Éreztem, hogy nekem is oda kell mennem, mert választ akartam kapni. Vagy legalább úgy végezni, ahogy mindenki más.. próbálkozva. Eldöntöttem, hogy elmegyek oda.

Benedek maradni akart, azt mondta fontos embereket talált itt. Furán éreztem magam ezt hallva. Valahol irigyeltem, mert neki volt választása.. nekem - azt hiszem - nem. Sokan mondják, hogy mindig van, én viszont úgy éreztem, hogy már rég választottam, és azóta minden ennek a következménye. Amikor eldöntöttem, hogy a szívemre fogok hallgatni mindig, akkor még nem tudtam, hogy ez mennyire meg fogja határozni a logikámat. Mindent alárendeltem ennek. Neki persze könnyű volt, ő az elvek embere volt, s mind tudjuk, az elvek változnak. Az érvek átírják a kódokat, újrakötik a kódexet. A szív nem ilyen, az konzisztensen fáj, ha nem hallgatod. Persze van, aki süket erre, vagy elnyomja a hangokat más hangokkal. Én nem ilyen vagyok, sohasem voltam ilyen. Nem volt választásom ebben.

Végül később megbékéltem a döntésével, és sikerült megnyugodnom, vállaltam magamat és őt is. Elváltak útjaink: ő maradt, én pedig elindultam az óceánon.
Egy levelet azért még hagytam neki, amolyan passzív-agresszív szerelmi vallomásként. Tudtam, hogy sose látom többé.