Az utolsó napokat éltük fel. Tudtuk, hogy Budapestből már nem sok maradt. Mindenki falkákban tömörült. De nem vártuk tétlenül a végét. Hatalmas bulikat csaptunk minden egyes este. Az egész akkor kezdődött, amikor Szeged elesett. Lefagytam, amikor Benedek elmondta. Nem hittem el, hogy már a mi határainkat is átlépték… állítólag sáskahad volt délen. Bár Szegedről mást mondtak.. ott 'szépen haltunk meg', azt mondták…'csupa gyökérzet és függelék volt a főtér' mondták… 'a Zöld Angyal jött el oda' mondták. Fájt, de ennek örültem. Sok rosszabb halált is el tudok képzelni, minthogy felemésztenek lassan és kímélően az emésztő baktériumok. Sajnos már amúgy is kihalt városnak minősítették pár hónapja, szóval valahol várható volt, de azért fájt. Kevés időnk maradt, főleg Budapesten. Megbeszéltük Benedekkel, hogy elindulunk három nap múlva. Végül is hetek óta terveztük, pont azóta hogy eltűnt a lakosság fele délről. Fontos volt Benedeknek, hogy tervezzük meg előre az utunkat, és igaza volt. Mindig minden sokkal gyorsabban történik, mint ahogyan várjuk. Nem nehezteltem miatta, hogy sürgetett mindig, de azt kikötöttem, hogy szeretnék egy utolsó estét még Budapesten, amikor megmegyek. Egyedül, mint régen. El kellett köszönnöm az Éjszakától. Máté azt mondta, hogy csatlakozna az elejéhez, mert félne egyedül. Belementem, de tudtam, hogy nem leszek a legjobb társaság. Éjfélkor el is tűntem, lehet, hogy veszélyes, de nem voltam józan..

idegen a kéz, idegesen kezeli a hideget adagol a vér, adagokra bontja a szívedet nem tudom hova kéne fordulnom nem tudom hova kéne fordulnom bizsereg az érzés, zsigeri az eki, amíg didereg még egy kicsit maradjunk, ha józanít ma valaki, az te lehetsz de egyedül kell hogy ma hazamenj, egyedül kell hogy ma hazamenj egyedül kell hogy ma hazamenj

miért kéne, hogy higgyek, ha szólni azt tudok, de azt nem, hogyha hallanak? miért kéne, hogy higgyek, ha engedik, hogy mások a padlásra szarjanak? és ha szerinted vicces, menj oda, hallgasd meg az ottani gondokat, vagy csak hallgass meg bárkit. már azzal is segítesz, ha figyelemre tanítasz de én nem is kérlek annyit mondasz mindig csak, hogy össze-vissza beszélek. mintha figyelnél engem... pedig mit tehetnék többet, hisz a lábad előtt szenvedek. de én tudom mit mondok, lehet neked fura, hogy nem mind vagyunk bolondok miért kéne, hogy higgyek, ha szólni azt tudok, de azt nem, hogyha hallanak? és ha csodálod rajta, hogy ő lépne inkább, hát engedd, majd visszajön ha úgy tartja jónak, de ha erőszakos vagy, akkor véglegesen kitöröl majd a fejéből, aztán a szívéből, a lelkéből, a testéből, az életéből miért, téged visszavárnak? vagy van, aki már örökre kidobott az ablakon? engem átbasztak, és nem tudom, hogy mi köt ide, mégis néha gondolom, hogy így kellett lenni, mert ilyen bennem kelni, mert ilyen engem ismerni és én mégsem értem, hogy miért tudok szólni, ha nem tudom, hogy hallanak. ja, hogy fel kéne adjam? lehet eljön egyszer az a furcsa pillanat, hogy már nem fogok szólni, de azt nem akkor fogod megtudni, hanem majd csak utólag, de ezt nem várja senki, csak össze tudok törni én is ennyi súly alatt miért kéne, hogy higgyek, ha bezárva tartanak, és mégis látok más utat?

kincs az ég, mert nincs benne zátony. follow my head going anywhere elvesztem benned, vakon vakullogok, egy ős lennék? hol van a checkpoint? elhaladtam a lábam mellett elhaladtam a folyókőzetekben elhaladtam a fejem mellett, elhaladok ma is ugyanott, a hegyekben. hol vagytok? kit keressek? hol vagytok? kit keressek? megragadtam egy képed mellett hidakon átkelek hidakon átszelek benned vonulok benned maradok veled együtt én is haladok

nem találhatom, ha elveszik a vagyomon, ha földön fekve, összeszarva kinevet a rokonom. nem találhatom, ha mélyebbre ásnak, mint a szemetet, ha nem tudom, hogy akarnék-e gyereket, mert minden napom azzal töltöm, hogy foltozom a sebeket. nem ezt kívánom, csak az utcasarki kövezet lassan átlag lakóövezet, és hiába tudom, hogy nem reális, mégis mindig fenyeget. nem is változom... vagy igen, de csak keveset, vagy sokat, de nem eleget, mert bárhogyan próbálom megtippelni, nem látom a szemedet. magam átkozom, de téged is mert kihasználsz, rendszerszinten elém állsz, és addig nem tudsz megnyugodni, míg mindenkibe beleszállsz. mondd csak, erre vágysz? hogy te se tudd, hogy mi a jó... hogy elvedd, ami adható, és ne értsd meg, hogy az elnyomottban is tömérdek a ráció! de én nézlek majd, és könyöklök és hallgatok, akkor is ha magam maradok, mert minden fűszálnak pont ott a helye, ahol befogadjuk a magot.

az agyam mindig mást mond, mint amit a lelkem megértek majdnem mindenkit, de ki a fasz fog majd engem az agyam mindig mást mond, mint amit a lelkem, majdnem minden hiányzik, de kinek hiányzom én? ezek után nehéz irányítanom az érzelmeimet, ezek után nehezen sikerül látnom az értékeimet, belső harcokat vívok magammal, és nem tudom ki nyeri és mások előtt küzdök az agyammal, és nem lehet kiütni. és nem lehet kiütni.

én ezt nem arra érzem, hát miért várod tőlem el azt, hogy vakon kövesselek, de ezt nem is úgy értem, hogy nem érdekel az, hogy milyen félelmek vezetnek csak alig maradt több biztos terület, amire szabadon léphetünk, és ha zuhanunk együtt, én nem akarom azt, hogy neked csak többlet súly legyek amit ismertünk, elment nem sok minden maradt, úgyhogy fontos az akaratom, és ha hátra tekintek, akkor démonokat látok, úgyhogy nem is ragaszkodom a múlthoz, mert mérgez: hiszen annyi minden rejtély volt, és mégis, mi belevágtunk, és a következmények a vállainkat nyomják, és én azt hiszem belehalunk és ha elveszünk, akkor már nem számít, hogy mi volt a legelején, mert az múlt idő, az meg összességében pont annyit ér. pedig nem is én kezdtem, mégis benne van a helyem, hiszen én jövök a sorban, és most dönthetnék arról, hogy a jövőmet mentem meg, vagy pedig csak saját magam és hát jó lenne együtt, de azt hogy lehetne akkor, ha én többletsúly vagyok neked, és úgy kapok én is, ha csak minimális áldozat kell részedről, hogy segíts tőlem ne várd a csöndet, hiszen fogalmad sincs arról, hogy én mit meg nem teszek és nem csak te érted, hanem magamért, hogy én is végig fenntartható legyek, meg hát a fontos dolgok... fontos dolgok nélkül, asszem, mindenki elveszett, és ha könnyű lenne, akkor kérhetnél tőlem még többet, így ezt most nem lehet és ha elveszünk, akkor már nem számít, hogy mi volt a legelején, mert az múlt idő, az meg összességében mindenkinek max annyit ér..

Az új városok, amik a puszták helyén épültek: leomlottak. Csak egy rádióadó viharzott keresztül az sivatagos éteren. Igazából az is interneten keresztül ment, a Rádió nevet csak megszokásból adtunk neki, amolyan tisztelet a múlt előtt, legalább is én mindig ezt gondoltam. A net volt az egyetlen, ami a miénk maradt. Valahol ez pusztított el minket, most mégis megnyugvást adott, mert legalább tudtunk egymásról. Mintha most teljesítené be eredeti célját.. infókat adtunk egymásról, összetartott minket a mindennapokban. Innen tudtuk meg azt is, hogy mi van az Amazonaszban, vagyis hogy mik az elméletek. Képeket és videókat láttunk az egész Amerikai kontinensről az ún. Americas-ról. Time-lapse-eken követhettük, hogy milyen gyorsan, és merre terjeszkedik a Növényzet. Még amikor a YouTube létezett, oda kerültek fel az első videók a sáskajárásokról Indiában és Kenyában. Hihetetlen volt látni, ösztönös pusztítás. Csontig lerágott emberi testek egy pillanat leforgása alatt. Minden növény gyümölcsét felzabálták, minden vetést learattak, minden emberi fogyasztásra alkalmast elfogyasztottak. Kenyában a kávéültetvényeket tették tönkre először... azután valamiféle őrjöngés tört rájuk. Nem tudtam, hogy rovaroknál is létezik ez az elmeállapot, de a videók után sok mindent átértékeltem. Ez még az egész elején volt, mielőtt még leesett, hogy milyen esélytelenül aprók vagyunk. Itt még csak egy csapásnak éreztem az egészet. Emlékszem, hogy többekkel beszélgettem a hirtelen jött katasztrófákról, emlékszem, ahogyan azt beszéltük, hogy ez nem normális, mégsem tudtunk rá választ adni. Valahogy nem tűnt természetesnek, hogy csak az emberek számára fogyasztható dolgokat pusztították el a sáskák. Ez olyan emberinek tűnt, szervezettnek.. kegyetlennek..taktikusnak...gépiesnek. Azóta tudom: a sáskákat bosszúból küldte az Angyal. Bosszúból az emlősökért. Ezzel üzente meg, hogy elég volt. Az ilyen csapások megtörték a már amúgy is eléggé repedezett globális hálózatot. A gazdasági katasztrófát lázadások és polgárháború követte mindenhol a világon. Megszűntek a nemzetek, mindenki vonult amerre látott és cipelt amit ért. Ez a fajta folyamatos, el nem múló feszültség földre terítette a társadalmakat. A civilizációnk egy visszafordíthatatlan spirálba került, ami csak örvénylett egyre mélyebbre a felszínen megnyugvó emberi megértéstől. Még nem telt el elég idő ahhoz, hogy a lerombolódott és elhagyott közösségeink után újfajta csoportot alkossunk. Se mikro- se makro szinten nem voltunk egyben. Nehéz volt hinni a változásban…. - A YouTube-ot aztán mi vertük szét. Az emberiség kikiáltotta a fogyasztás szimbólumává, és felrobbantotta a szervereit Dél-Karolinában. Elég amerikai dolog ezt tenni szerintem, de nem csodáltam. Annyian nézték meg a videókat a természeti csapásokról, hogy a YouTube extra, különleges reklámokat tett eléjük. Azt hiszem, megérdemelte a sorsát, a Google-lel ugyanez lett. Az egyik tesóm ott volt, amikor felrobbantották. Élete egyik legbékésebb napja volt, azt mondta. A Rádiót később franciák fejlesztették ki svájciak segítségével, és meghagyták nyílt forráskódúnak. Ez volt az első nagy törekvésünk a túlélésre, beismertük, hogy elvesztettük a háborút, és csak az összetartozást akartuk erősíteni. Visszafordíthatatlanná vált a vereségünk, úgyhogy adaptálódnunk kellett. A Rádió ezért épült. Amikor először bekapcsoltam, akkor nem vártam tőle semmit.. azt gondoltam, hogy ez is egy tipikus marketingfogás, nem lesz mögötte semmi. Gondoltam megkérdezem Benedekéket, hogy mi járt bennük, amikor először bekapcsolták. Máté azt mondta sírt, de azóta sem tudja eldönteni, hogy miért: talán meghatottság, talán elkeseredés a valóságon. Benedek teljesen máshogy állt hozzá. Ő írt egy listát arról, hogy miben ért egyet és miben vitatkozik a törekvéssel. Azt hittem ezek után, hogy nem is hallgatta soha, de végül saját bevallása szerint “túl sok érv volt a Rádió fontossága mellett”, egyszerűen nem akart ignoráns lenni. Én az elején mindig halkan a háttérben hallgattam, hogy ne zavarjon össze a rengeteg információ, ami egyszerre érkezik. Akkor figyeltem oda csak, amikor épp volt rá időm és energiám. Azért folyamatosan ment, végülis ez volt az egyetlen rádiónk. Mostanában már jobban figyelek rá, néha picit fel is hangosítom...

'A kedvességen túl csak nihil van.. ebbe kell kapaszkodni'... Sokszor felrémlik ez a felirat. Bolognában láttam az elhagyatott városfélben. Tele volt ilyen, és ehhez hasonló pozitivsta gondolatokkal. Itt a pozitivistát ironikusan értem, bár.. őszintén, néha magam is elgondolkodom, hogyan értem. Bologna csodálatos város volt.. fájt érte a szívem, hogy ennyire lerombolódott. 'Itt harc volt', azt mondták. Az olasz fiatalok harcoltak az idősekkel, mert az idősek harcoltak az Angyallal. Gyújtogattak az idősek, és mérgeket dobtak a folyókba, hogy a lassítsák a halált. A fiatal csoportok könyörögtek egy ideig nekik, mondván "ez vezetett idáig, ti ördögök", aztán úgy döntöttek, hogy az Angyal szolgálatába állnak. Véres volt, nagyon véres. Pár ütközetet streamen néztem, de nem bírtam sokáig, pedig én egész gyomros vagyok ezekhez. Az olasz fiatalok nem akartak semmit az Angyaltól cserébe, csak bocsánatot kértek a szüleik és nagyszüleik miatt. Az Angyal erre megkímélte az életüket, és Lisszabonba irányította őket. Ezekről még Lea mesélt nekünk. Az olasz lány, akiről senki sem tudta honnan jött. Út közben találkoztunk vele egy országút melletti elhagyatott villában. Folyton azt akarta tudni: “Te mikor láttál utoljára madarakat?" Ezzel a kérdéssel ijesztette meg Mátét is először, az éjszaka közepén, amikor már épp becuccoltunk a villába. Nem tudtuk, hogy ki ő, de úgy tűnt nem veszélyes. Mégis kérdezne ilyet az, aki bántani akar? Lea egészen csodálatos teremtmény volt. Azért mondom így, mert nem vagyok biztos benne, hogy ember volt. Volt valami szövetsége a természettel. Az volt a szavajárása, hogy "sometimes I feel like the moon". Az ilyen emberektől először mindig kivagyok, de valahogy neki elhittem. Mi mást keresne itt, ha nem maga a Hold lenne? 'Erre már csak az Éjszakának van kedve járni.' gondoltam. Vele töltöttünk pár napot. Vele valahogy máshogy telt az idő, nem is emlékszem, hogy meddig voltunk ott. Néhány beszélgetés napoknak tűnt, néhány pedig perceknek. Sokat mesélt az Angyal előtti időkről. Azt mondta minden olyan éles volt, minden könnyen vágott akkor. Fogalmam sem volt, hogy mire gondol, de abból ahogyan barátkozott a fákkal és az indákkal, azt láttam, hogy itt ritmusában van. Sosem kapkodott, sosem nézett rám ijedtséggel. Benedek ugyanezt mondta, Máté csak szerelmes lett, de nem tudta volna megmondani pontosan mibe. Jajj Máté...hiányzol. :D Később, amikor elbúcsúztunk tőle, elárulta, hogy mindjárt évforduló van. Nem mondta meg, hogy minek, csak később jöttem rá, hogy a szülinapjára gondolt. Benedek erre már korábban rájött, és azt mondta, hagyott is neki egy levelet. Nagyon meglepődtem, nem tudtam, hogy ilyen fontos volt neki Lea. Csak annyit mondott erre: "nem akarom elfelejteni, hogy ilyen is lehetnék."

Lisszabonba vonattal mentünk végül. Már csak egyetlen járat létezett egész Európában, de az 12 kilométer hosszú vonat volt. Igazából egyszerű mázlink volt, hogy elkaptuk. Pont akkor értünk Canet-ba, amikor átment rajta a vonat. Nem kellett rá semmilyen jegy, ingyen lehetett utazni rajta. Hogy miből tartotta fenn magát? Fogalmam sincs, talán adományokból, és önkéntesekből. Elvégre ez maradt az egyetlen tömegközlekedési eszköz a kontinensen, ami még működött...ez biztos sokaknak számít valamit. Nekünk csak jelentkeznünk kellett rá a Neten, és valahol szorítottak nekünk helyet, igaz, nem volt tele egyáltalán. Azt mondták, hogy a lehető legkevesebb szükséges helyet foglaljuk el, mert bárhol lehetnek túlélők, vagy vándorok. “Ez a legkevesebb…” gondoltam. Canet amúgy egy Dél-francia városka a Pireneusokhoz közel, ezért megy erre a vonat. Jó vasutas városhoz hűen, ez is tele volt fújva mindenféle mondatokkal. Egyet innen is eltettem örökre magamnak: “csak a hegyek nem találkoznak egymással”. A vonat amúgy nem csak nagyon hosszú volt, de széles is. Ennek úgy tűnt össz-vissz praktikus okai vannak, ugyanis középen folyamatosan ment egy kétsávos mozgópadló. Bár már olvastam róla, vicces volt élőben is látni. Végül is, ha van egy 12 kilométeres vonatod, csak nem várod el, hogy mindenki elsétáljon az ülőhelyéig. Máténak nagyon tetszett, hangosan felkacagott amikor már 3 perce álltunk rajta. Benedekkel összenéztünk, és nekünk is nevetni kellett. A vonat nem ment valami gyorsan, úgyhogy kábé 2 napig utaztunk, mire elértünk Lisszabonba. A kényelem miatt az idő hamar elszállt. Egészen elszoktunk a sétálástól, mikor leszálltunk. Az út utolsó pár órájában egy verset mormoltam magamban, amit még kiskoromban altatónak mesélt nagymama. Nem tudom, hogy jutott eszembe, talán a biztonság miatt kiengedtem. Csak most esett le, hogy a vers nem is igazán altató. alvóházakat márványoz a hold, még nyitva maradt itt-ott egy bolt, de lassan zárnak, úgyhogy asszem megyek. nem várhatom, hogy én is Isten legyek. maradok emberhúsba vetett hitvány szerzet. alázatom nem mérhető földi nyelven, nem is érti senki földi Lisszabon virágzott, telis-tele volt emberekkel. Az épületek romosak voltak, inkább sok sátor és különböző kisebb építmények voltak a tereken és utcákon. Bár nem egyszer láttunk csak ágyakat a semmi alatt. Minden helyet kihasználtak, de mégsem éreztük magunkat tömegnyomorban, valami kozmikus béke volt jelen a városban. Az itteniek folyton a szerelemről énekeltek. De Ez nem az a fajta szerelem volt, amit mi ismertünk otthon. (Otthon… milyen rég is gondoltam rá, na mindegy.) Szóval az itteni szerelem más volt, itt teljes volt. Nem a beteljesített értelemben, sokkal inkább úgy, ahogyan teljes egy leélt élet minden szarral együtt. Az elvágyódás ugyanolyan részét képezte, mint a megérkezés. A megterített vacsora ugyanarra az elfogadásra hívott, mint amikor nem jön meg a vendég. Letargikus volt, elkeseredett, de mégis békés és törődő. Sokszor éjszakánként felrémlett egy dal, amit az első itteni esténken hallottam egy kóborlásom alatt. Tábortüzek között sétáltam, próbálva megtalálni azt a hangulatot, ami a legjobban kifejez magamnak. Milyen érdekes.. legtöbbször bele sem gondolok, hogy a külvilág nélkül nem tudnék magammal beszélgetni. A környezet ezen az estén is tudott mutatni nekem egy helyet, ahol megtalálhatom magamban a következő lépcsőt. Már nem is lepett meg, csak örültem. Bizalmamat teljesen átadtam a keletkezésnek... (nao vou nao amor) A Béke Favelája, így hívták a várost a helyiek, akik már azelőtt is itt laktak, hogy a végső zarándokhellyé nem nyilvánították Lisszabont. Az egyetlen helység volt, amit az Angyal is elismert, és nyugalomban hagyott nekünk. Nem tudjuk miért, de az ige szerint az Óceánhoz volt köze. Sok időt töltöttünk itt, nem tudtunk már hova menni. Máté összeházasodott egy gyönyörű dél-amerikai nővel, aki még kiskorában került Európába. A szüleivel együtt menekültek ide, valószínűleg a kezdetek kezdetén, de a lány nem emlékezett sokra azokból az időkből. Renának hívták, és jóban volt a felhőkkel. Gyakran nézte őket, és figyelte az időjárást. Azt mondta a madarak legendája miatt, amikről még piciként a nagymamája mesélt sokat. A legenda szerint régen a madarak tanították repülni az embereket, aztán egy ember túl mohó volt, és túl akarta szárnyalni a mestereit, ezért feltalálta a motoros repülést. A madarak erre megharagudtak, és soha többé nem mentették meg a zuhanó embereket. Nem nagyon értettem a tanulságot, de Rena igen. Elmesélte, hogy a szülei pont így haltak meg. Visszarepültek megnézni az Angyal szívét, de nem tudták, hogy ott nem működik semmilyen gép, azóta nem jöttek vissza. Szomorú történet.. most is libabőrös leszek, ahogy belegondolok. Máté mindig azt mondja, hogy ne agyaljak túl sokat rajta, mert nincs válasz. Én őszintén nem tudom, mert az Angyal szívétől azóta sem jött vissza senki. Éreztem, hogy nekem is oda kell mennem, mert választ akartam kapni. Vagy legalább úgy végezni, ahogy mindenki más.. próbálkozva. Eldöntöttem, hogy elmegyek oda. Benedek maradni akart, azt mondta fontos embereket talált itt. Furán éreztem magam ezt hallva. Valahol irigyeltem, mert neki volt választása.. nekem - azt hiszem - nem. Sokan mondják, hogy mindig van, én viszont úgy éreztem, hogy már rég választottam, és azóta minden ennek a következménye. Amikor eldöntöttem, hogy a szívemre fogok hallgatni mindig, akkor még nem tudtam, hogy ez mennyire meg fogja határozni a logikámat. Mindent alárendeltem ennek. Neki persze könnyű volt, ő az elvek embere volt, s mind tudjuk, az elvek változnak. Az érvek átírják a kódokat, újrakötik a kódexet. A szív nem ilyen, az konzisztensen fáj, ha nem hallgatod. Persze van, aki süket erre, vagy elnyomja a hangokat más hangokkal. Én nem ilyen vagyok, sohasem voltam ilyen. Nem volt választásom ebben. Végül később megbékéltem a döntésével, és sikerült megnyugodnom, vállaltam magamat és őt is. Elváltak útjaink: ő maradt, én pedig elindultam az óceánon. Egy levelet azért még hagytam neki, amolyan passzív-agresszív szerelmi vallomásként. Tudtam, hogy sose látom többé.

elmos egy lassú folyam vizesedik a tüdőm, megnyugtat a fulladás, lüktet a fülem a csöndtől, a halántékomban dobban. . így élek így élek nem akarom a legtöbbet nem akarom a legjobbat nem akarom a legjobbat kihozni belőle nem akarok békét sodródni akarok hullámozni a halál felé